drámabemutató

Egyszer régen, még a múlt században Ritus megfertőzött engem. Megfertőzött a drámapedagógia iránti lelkesedésével. Azzal a szemlélettel, hogy lehet úgy tanítani egy (sok) gyereket, hogy ez ne fájjon neki. Hogy lehet kérdezve rávezetni őt a válaszokra. Lehet felvett szerepben valós probléma elé állítani, aminek végiggondolása majd a valós életében válik hasznára.
Elvégeztem hát én is a drámajáték-vezetői kurzust, meg aztán még sok másikat ebben a témában. Szívem csücske most is. Ha kívülálló kérezi, mit is takar ez a "dráma", mindig nehéz helyzetben vagyok. Ha azt mondom, "drámázunk", olyan, mintha azt mondanám, gyümölcsöt eszünk. Mit? Almát, banánt, kiwit, körtét, dinnyét?? Mindegyik gyümölcs! Egyik nap ezt, másik nap azt. Néha meg gyümölcssalátát. Vagy gyümölcstortát. Netán gyümölcsmártást. Értitek? Székfoglalós szabályjátékot is játszunk, meg királyi születésnapot meghívott vendégekkel, akiket cipőkkel személyesítünk meg. Kinizsi életébe és döntésébe helyezkedünk bele, máskor meg állóképben mutatjuk meg, milyen, ha megijedünk valamitől.
Most 10 fős nagycsoportos korú gyerekekkel játszom hetente. A héten nyílt foglalkozást tartottunk a szülőknek. Mindenki eljött!
A fekete bakancs katona volt a vár kapujában, a fehér szandál udvarhölgy, a rózsaszín gumicsizma a szakács, aki eperért szaladt ki a sáros kertbe (!!!), a kocsicipőcske a legkisebb királylány. A sportcipő a királyfi, aki ritkán ücsörög a trónján. Értették, hogyan mozgassák a hétköznapi cipőket az általuk kitalált szereplőként. Hoztak a királyfi születésnapjára ajándékot: kardot, csörgőt, epres sütit, focilabdát, bátorságot!
Jó volt érezni a hátunk mögött a csodálkozó szülőket, hogy jééé, miket tud ez a gyerek!