Halogatom az írást, várom napok - hetek - óta, hogy minden körülmény együtt legyen. Hogy legyen kész oldal a fotóval, aminek kapcsán le lhete írni a történést, hogy legyen nyugalom, hogy legyen csönd, hogy legyen ihlet. Hát most egyik sincs. :) Viszont reggel kaptam valamit. Egy pillanatot, amikor kívülről láttam magunkat. És nagyon tetszett, amit láttam! Pontosan olyan reggel volt, aminek a leírását ha egy külföldi blogon olvasom egy honfitársam tollából, irigyelném, hogy no persze OTT könnyű, NEKI egyszerű, NÁLUNK ezt nem lehetne. Pedig semmi extra nem volt, és mégis. Őszi szünet van, apukájuk is szabadságon: közösen keltünk. Amolyan noszogatós, vedd már a ruhád, futás fésülködni, még mindig nincs rajtad sapka -típusú reggel volt. Amikor mind a hárman jól beöltözve indultak ki a kocsihoz, akkor pillantottam meg magunkat. Lovastáborba mennek. Egy ködös reggelen, amikor bele lehet nézni a napkorongba. Amikor látszik a leheletünk. Amikor a tanya bejáróját majdnem elhagyjuk, annyira nem látni az orrrunkig se. Ilyesmi csak azokkal a német gyerekekkel történik, akiket énekkaros vendégfogadáskor megismerünk. Ilyesmi nem jellemző ránk. Hogy felkeljünk, felkerekedjünk, és ez természetes legyen. Estére pedig befűtöttünk a kályhánkba. Igaz, hogy telefonos kapcsolatban voltunk velük, de mégis, nem mi voltunk már a gyerekek, akiknek az apukája begyújt, hanem a mi gyerekeink izgultak, hogy sikerül-e. MI nagyon-nagyon szerencsések vagyunk!!!